Mivel a múltkor tematizált posztokat hirdettem, most megpróbálok ennek megfelelni.
Élet a farmon
Hm. Hát, ha ezt egy szóban kellene összefoglalnom akkor a lassút mondanám, de mindenképpen jó értelemben. Nincsen rohanás és a 'nagyvárosi' stressz sem túl ismerős fogalom itt.
Általában mindenki nyugodt, talán az egyetlen kivétel az volt amikor 12 bikát választottunk le és raktuk őket a vágóhídra tartó teherautóra. Az kicsit para volt és az azt megelőző pár órában harapni lehetett a feszültséget.
Illetve az még kemény szokott lenni amikor a családfő ráordít a lányokra, jellemzően munka közben a két nagyra, amikor kicsit elkalandoznak.
Ebben néha én is saras vagyok, például mikor barkochbázni szoktunk takarítás közben. Apa szerint ez nem mindig fér bele a munkamorálba és olyan szinten hozza ezt a tudtukra, hogy komolyan mondom belém fagy a szar.
A fejési munkáimat néha megpótlom egy kis tehén-, bika-, birka etetéssel vagy ganézással vagy valamilyen egyéb takarítással, általában a gyerekeknek besegítve. Ezeket nagyon élvezem, tényleg jópofaság.
A legnagyobb királyság viszont az állatok születése. Eddig 3 bocit segítettem itt világra, úgy, hogy a mellső lábaikra hurkolt kötelekkel kihúztuk őket az anyjukból. Ebből az első nagyon sima volt, a második kicsit izzadós, a harmadiknál pedig nem is mi húztuk ki végül, hanem egy spanifert használtunk, na az durva volt, azt hittem nem is éli túl a boci, egy pár percig küzdöttünk is az életéért, de most már egészséges, mint egy egészséges kistehén.
Mindhárom esetben nekem kellett nevet találnom a fiataloknak, így most van egy Boci, egy Szabi és egy Szem (Sam) is a farmon, a második nem az én ötletem volt, de a többire sem vagyok feltétlen büszke.
A bocikon kívül született 5 kis bárány is, míg itt voltam, hát azok nagyon aranyosak.
Az itt lévő nyugalomnak jól megágyaz a farm fekvése és az azt körülvevő természet. Egész egyszerűen elképesztő a kilátás innen. Elkezdtem figyelni, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy a tehenekhez menet vagy jövet ne álljak meg és csodálkozzak a tájban.
Az eredmény: még most is csinálom, tényleg nem tudom megunni. Mint ahogy azt sem, hogy felmenjek a legközelebbi vízeséshez vagy a fából épült nyári lakhoz (ez a kedvenc épületem a tanyán) vagy le az óceánpartra, ami kb 10 perc séta a háztól.
Igaz az időjárás is sokat segít a táj változatossá tételében. A hetente megjelenő hó általában 2 nap alatt elolvad, de annyira pont elég, hogy kicsit 'befesse' a tájat.
Élet egy nagycsaládban
Oké én is nagycsaládban nőttem fel, de azért itt van pár jelentős különbség.
Itt nem 3, hanem 5 gyerek van. Egyes számítások szerint viszont 7, ugyanis az 5 gyerekből 3 közös, kettőt anya hozott korábbról. Viszont apának is van kettő korábbról, de ők már majdnem felnőttek és Reykjavíkban élnek az anyjukkal. Emellett anya volt férjének is van új családja és a féltestvérek is elég gyakran megfordulnak itt. S akkor még nem beszéltem az unokatestvérekről, amikből fogalmam sincs mennyi van pontosan, de sok.
Anyáék ugyanis négyen, apáék heten vannak testvérek és itt három gyereknél kevesebbel rendelkező család az nem család. Azt tudom, hogy a velünk élő anyai nagypapának 24 (!) unokája van eddig.
Ja és anya gyermeket vár, tehát szeptemberben jön a következő.
S mivel ez egy farm és a teheneket minden reggel és este meg kell fejni ezért praktikusan a mi családunk nem mozdul ki, hanem ide jönnek látogatóba a rokonok, akik általában itt töltik a hétvégéket. Ez nem rossz dolog egyáltalán, a gyerekek és a szülők is eléggé csipázzák ezt.
Én is eléggé összebandáztam egy-két rokonnal és unokatestvér gyerekkel, egyszer el is mentem az egyikőjükhöz születésnapot ünnepelni.
Szóval csend az nem sok van, el lehet képzelni milyen az amikor 10-15 gyerek együtt tölt egy hétvégét.
A másik fontos dolog, hogy állandóan itthon vannak a szülők, mivel a farmból élnek tehát nagyon sok időt tölt együtt a család. Az már az elején feltűnt, hogy a gyerekek mennyire nem élik meg kínlódásnak azt, hogy be kell segíteniük a farm munkálataiba, a fejéssel kezdve a ganézáson keresztül a tojások összeszedéséig. Panaszkodni egyszer sem hallottam egyik gyereket sem, pedig a nagyoknak emiatt minden második nap 5-kor kell kelniük...
Ami engem illet tényleg az első pillanattól kezdve családtagnak tekintettek azonnal kaptam egy helyet a családi asztalnál képletesen is és tényleg.
Emellett az összes családi eseményen részt vettem, voltam uszodában a gyerekekkel és kerestem tojást húsvétkor /egy tanyán azért az tényleg nagyon vicces amikor 15 gyerek gumicsizmában, térdig szarosan keresi azokat/.
A fő attrakció azonban a nagy lány konfirmálása volt húsvét előtti csütörtökön.
Az a buli nem itt volt megtartva, hanem egy közeli farmon, ami vendéglő is egyben. Ez egészen elképesztő volt. Kezdve azzal, hogy 120 ember jött el.
Egy konfirmálásra. Százhúsz.
Aztán volt itt minden: szalvétára nyomtatott önarckép puttópózban, kis oltár fényképekkel, fényképes gyertyával, vendégkönyvvel és az ünnepelt első babaruhájával, saját fényképes címkés üdítőitalok, rengeteg elég jó kaja (itt kóstoltam életem talán legfinomabb hallevesét és a rénszarvast is) plusz színpad, mikrofon, ja és egy -az elején- üres asztal az ajándékoknak.
Ajándékból volt is nem kevés, egy kisebb lakodalom bevételét simán bezsebelte a kis csaj.
A vendégsereg kb 1/3-a nálunk szállt meg, de lehet, hogy több, fogalmam sincs, de sokan voltunk..nagyon sokan.
Egyébként tényleg próbáltak a kedvemben járni az itt létem alatt. Megszervezték ugye a cápázást, közben elkészült a gyapjú pulóverem, amihez még egy lunda mintás gyapjú kesztyűt is kaptam, hát ott meg is hatódtam kicsit. Illetve próbálnak mindent megmutatni, kóstoltatni, ismertetni ami kicsit is izlandi vagy az övék.
Elég nyitottak ilyen téren, de más kultúra befogadása nem az erősségük, húsvétkor próbáltam például utalgatni arra, hogy nálunk locsolják a lányokat ilyenkor, mutattam nekik képeket, videókat, de éreztem, hogy ezt nem kéne átültetnem a gyakorlatba, valahogy nem ment át.
Vagy ilyen például az is amikor palacsintát ettünk, s megkérdeztem, hogy ismerik-e a kakaósat, mondták, hogy nem és hogy ilyen furát még életükben nem hallottak, ki nem próbálják az biztos /ők egyébként rendszerint csak kristálycukrot szórtak a palacsintába oszt kész/.
Ettől függetlenül azt személyes győzelemként éltem meg, hogy egyszer a családfő azt mondta, hogy szeretne elmenni Budapestre, s bár aztán hozzátette viccesen, hogy traktorral -nem mindig értem a humorukat-, de azért mégis.
Szóval összességében úgy érzem jól 'választottam' farmot, tényleg szerettem itt lenni és egy-két dolog (tej, kilátás, gyerekek) biztosan hiányozni fog. Auja (közben megtanultam, hogy így kell írni anya nevét) már javasolta, hogy azért egyszer jöjjek vissza augusztusban, mert itt olyankor az igazi...
