Úgy döntöttem kicsit változtatok az eddigi blogolási logikán és időrendi sorrend helyett inkább tematizált bejegyzéseket írok, egyrészt, mert nem nagyon tudom már, hogy mi volt épp 3 hete (ezt a csúszást még mindig sikerül tartanom), plusz így lehet érdekesebb olvasni is ezt az egészet.
Szóval a mostani poszt témája a híres/hírhedt izlandi rothasztott cápa és egy kis gasztronómiai utazás, avagy mit eszek én Izlandon (vigyázat, vegetáriánusoknak és nem ínyenceknek nem biztos, hogy javaslom az egész posztot).
A következő stoppolós szerdámat a nagypapa a reggelinél vétózta, mondta, hogy délután kimehetek velük a tengerre cápát fogni, ha szeretnék. Szerettem volna.
Nagyon szép napsütéses, szélcsendes idő volt, s a kikötőbe érve már a fedélzetre lépés is feladta kicsit a leckét, olyan 2-3 métert kellett gumiabroncsokon lemászni a hajóhoz, az öreg úgy lekúszott, hogy csak lestem (ha eddig nem említettem volna az ő szakmája is halász).
A hajó, ha jól emlékszem 30 éves, a 'kapitány', az öreg haverja 11 éves kora óta (!) halászik, ennek most már 50 éve. Elindultunk, iszonyú lelkesen kattintgattam, kérdezősködtem, míg a nagyfater a kábé 8-10 m hosszú hajó közepén tőkehalat pucolt, de olyan gyorsan és művészien, hogy azt tényleg jó volt nézni.
Aztán éreztem, hogy most már nem csak félek, hanem kicsit szarul is vagyok, nem estek túl jól a hullámok. Először kinéztem magamnak egy hegycsúcsot és próbáltam arra koncentrálni, nem mozgatni a fejem. Sokat nem segített.
Közben odaértünk,ahová indultunk.
A cápafogás lényege, hogy egy kb. 20-30 méter hosszú acélsodronyra 5-6 méterenként feltesznek kifilézett halakat óriási horgokra és a sodronyt lesúlyozzák, aztán pár nap múlva visszamennek a sodronyért (ami le van bójázva és GPS jeladó is van a bójában) és azt elkezdik felcsörlőzni a hajóra és, ha van fogás, akkor a cápát már lehet látni mielőtt a hajóhoz érne.
Ezen a ponton már nagyon rosszul voltam, ülve kapaszkodtam, de nem sokat segített. Ekkor a halász elkezdett kiabálni, hogy kapás van, itt a cápa, gyere most csinálj fotót!
Valahogy átkeveredtem a hajó túloldalára, lőttem egy képet, aztán vissza a másik oldalra és onnantól kezdve hol hánytam, hol csak ültem és arra vártam, hogy hányjak végre.
Elképesztő szar dolog a tengeribetegség, ha azt mondták volna, hogy az életem múlik azon, hogy el tudok-e menni a hajó végéig, szerintem akkor sem lettem volna képes rá. Tehát innentől kezdve én a túlélésért küzdöttem.
A cápát nem húzták be a fedélzetre, hanem -nem igazán akarom tudni, hogy hogyan- először megölték aztán a hajó oldalára kötötték.
Még ledobták a következő csalit és elindultunk a partra végre.
Itt már én is jobban lettem, kicsörlőzték a cápát a szárazföldre és ott a helyszínen elkezdték feldolgozni. S ekkor az 500 fős kisváros szerintem összes gyereke megjelent szülőstül, s fényképezgették az öregeket és a halat, elképesztően nagy sztárok lettek hirtelen.
Egy jó 20 perc alatt meg is volt a hentesmunka, a hal fel nem használt részét -az uszonyt is beleértve- kidobtuk aztán elugrottunk a szeméttelepre (!), ahol magunkhoz vettünk egy óriási műanyag ládát és a hús felét abba pakoltuk, aztán irány a halász farmja, ahol egy száraz, hűvös helyre betettük a szalonnaszerűen feldarabolt húsdarabokat.
Nem sóztuk, nem tartósítottuk sehogy, csak ott hagytuk.
6 hétre.
Rothadni.
Ugyanis az itteni cápa húsa emberi fogyasztásra alkalmatlan, kivéve, ha hagyják pár hétig rothadni, mert aztán fogyaszthatóvá válik. Nekem ezt az öregek nem egészen így magyarázták, hanem azt mondták azért kell itt hagyni mert attól lesz olyan nagyon jó íze.
Pár nap múlva találkoztam ezzel a nagyon jó ízzel a farmon.
Rothasztott cápahús.
Nem hangzik jól és az elnevezés nem hazudik, ez a cucc büdös, mint a rothadt hús és az íze semmivel sem jobb a szagánál. A hat hét száraz helyen rothadás után kiakasztják a friss levegőre a leginkább szalonnára hasonlító húsdarabokat és abból falatozgatnak. Én konkrétan két pici darabot ettem délután, de másnap délelőtt is ott volt az íze a számban, nem tudtam eltüntetni. Az első harapásoknál még nem olyan rossz (állagra elég rágós, dolgozni kell vele, nem lehet könnyen megúszni) de aztán érzed, hogy -nem tudom jobban megfogalmazni- valami felrobban a szádban és az a valami nem jó, nagyon nem. Nekem konkrétan a tengeribetegség ugrott be első blikkre, de egy fokkal azért jobb volt, mert nem hánytam.
Ettől függetlenül itt ezt kedvelik és fogyasztják gyerekek-felnőttek egyaránt (a képeken a húsban látható bogárnak tűnő cuccok valójában bogarak).
Hajnalban van egy kis müzli-tej reggeli fejés előtt, fejés után a normál reggeli pirítóssal, felvágottakkal, lekvárral, vajjal, sajttal és tejjel.
A tejből itt nem készítenek semmit, kétnaponta jön a tejes autó és elviszi további feldolgozásra, ahol aztán vaj és sajt készül belőle. Később ezt a sajtot és vajat vásárolják vissza a háziak ipari mennyiségben.
Vajból 25kg-s (!), sajtból 3kg-s kiszerelést vásárolnak, de mindkettő prémium kategória, nem tudom ettem-e már ilyen finom vajat életemben. Egyébként is nagyon fontos kiegészítő itt a vaj, majdnem minden főételhez melegítenek és ezt használják szószként, zsiradékként gyakorlatilag bármihez.
Az itteni tej évek óta a legmagasabb minőségi osztályozást kapja Izlandon és nem alaptalanul. A 4% körüli zsírtartalmú tejből olyan 1,5 litert szoktam naponta bevállalni, nekem nagyon bejön.
Az ebéd általában valamilyen hal, marha, birka vagy csirke, nagyon ritkán disznóhús. A köret általában saját maguk által termesztett krumpli, amire nagyon büszkék, nekem azért kicsit mosolyogtató az itteni krumplik mérete és az, hogy szinte mindig héjában főzött krumpli a köret és 2-3 kis darab jut belőle mindenkinek.
Rizs talán egyszer volt, tészta többször, szinte mindig van valamilyen szósz, ha más nem akkor vaj. Zöldborsó és kukorica is szokott lenni köretként, de azért nem az otthoni mennyiségben :)
Itt a főételen van a hangsúly.
Általában az öreg szokott főzni, tradicionális izlandi kajákat és nagyon érti a dolgát, de tényleg. Nem csak ízre, hanem kinézetre is nagyon ütős dolgokat szokott összehozni, csak néhányszor volt nálam a telefonom, akkor lőttem pár képet, a minőségért bocs.
Fejés után még van egy vacsora is joghurttal és Skyr-rel, ami egy izlandi joghurtkülönlegesség, de első alkalommal lekrémtúróztam és mondtam, hogy ilyen otthon is van, aztán éreztem, hogy ezzel alaposan beletapostam a nemzeti öntudatba, azóta óvatosabb vagyok.
És a végére egy egészen friss, mai gasztronómiai történet. Már múlt hét óta azzal nyaggatnak az itteniek, hogy a születésnapomra mondjam meg mit szeretnék enni, mert itt ez a szokás. Kitaláltam, hogy az egyik sütit, amit korábban csináltak (ó, jut eszembe egész jó sütik vannak itt) azt fogom kérni. Ok, jött a válasz, de az nem elég, mert az nem ebéd.
Kérdezték, hogy mi a kedvenc kajám, ekkor gondolkoztam, hogy, ha most bemondom, hogy lepcsánka akkor a havi krumplikészletük rámegy egy ebédre...
Ekkor az öreg poénból bedobta, hogy birkafej, én meg elég hamar rábólintottam, mindenki megdöbbenésére. A malacarcot is mindig szerettem volna kipróbálni, mi azt feldolgozzuk nem esszük meg egyben.
A gyerekek többször rákérdeztek aztán, hogy biztos vagyok-e ebben, illetve mondták, hogy akkor a birka szemét is meg kell ennem s én nem tudtam biztosan, hogy csak viccelnek-e velem.
Nem vicceltek.
Tehát a mai napon izlandi perzselt birkafejet ettem, szemestül. A szem egy parányi részén kívül (nem részletezem melyik) nem volt rossz élmény, engem leginkább a csülökre emlékeztetett.
Mára ennyi.
Ja és elég sokan írtátok, hogy jó lenne több poszt. Ez jól esik és köszi.
És az az igazság, hogy írnék én többet is, ha lenne kedvem. De nincs.
