Most az elmúlt pár hét legjobb kirándulásait szeretném megosztani, úgy néz ki két részletben.
Ez az első.
Kezdem azzal, hogy időjárásilag a turistáskodást június és szeptember között javasolják Izlandon.
Egyrészt akkor kvázi nem megy le a nap + nagyon kellemes idő van, 20 fok körüli hőmérsékletekkel.
Ehhez képest statisztikailag a március-április kicsit változékony, elég csapadékos, viszont már 12-14 órákat ilyenkor is világos van.
A statisztikának igaza van.
Abban bíztam, hogy elcsípem az izlandi tavaszt és az eleinte havas tájak idővel kizöldülnek, a vízesések kiolvadnak és a kissé zord táj barátságosabbá szelídül. 
Részben lett csak igazam. Az elég beszédes, hogy szerintem a legkellemesebb időjárás a megérkezésem hetén volt, március elején. Ekkor folyamatos napsütés és szélcsend, 5-10 fokos hőmérséklet fogadott és tudtam ugyan, hogy ez nem marad így örökre, de azért azt nem sejtettem, hogy minden egyes hó- és esőmentes napot/hétvégét ki kell használnom, mert ezeknek a száma bizony véges.
Arra számítottam, hogy idővel jobb és jobb lesz az idő, egy kicsit úgy működik a tavasz, mint otthon. Hát nem.
Auja is figyelmeztetett, hogy tök mindegy mikor van húsvét akkor biztos, hogy esni fog a hó, sőt akkor lesz a legnagyobb..nem igazán hittem neki, mert április elején már megint eltűnt a hó  egy pár napra és úgy tűnt itt a jó idő. Természetesen igaza lett és életem legnagyobb hóviharát láttam itt idén nagypénteken.
A lényeg, hogy körülbelül két hét után beláttam, hogy amikor az időjárás engedi ki kell mozdulnom.

Egyszer már írtam arról, hogy minden héten próbálok elmenni egyet futni.
Egyik nap egy új útvonalat választottam, ami egy télen lezárt (akkor épp megnyitott) dózerút, ami rövidít két fjord között keresztül a hegyen. Erről muszáj külön írnom, mert én ilyen szép helyen még talán nem futottam és mert tökéletes volt az időjárás is. Az útvonalban volt legalább 400-500m szint szerintem, az egyik helyen 20%-os emelkedővel, ez nagyon tetszett :)
Egyébként végig vízesés vízesést követett, de túlzás nélkül állítom, hogy 50 méterenként volt egy egy olyan, ami bárhol máshol önállóan is szenzációnak számítana.

A környéken többször is elmentem kisebb kirándulásokat tenni, néha fél-3/4 napokra is. Nem nagyon szeretek térkép nélkül még ismerős terepre sem menni, de itt egyrészt nem volt lehetőségem térképet szerezni, másrészt az izlandi 'rengeteg' elég egyszerűen átlátható. Csak fel kell állni, ugye.
Tiszta időben gyakorlatilag művészet eltévedni, már, ha tudod nagyjából, hogy hova akarsz eljutni. Egyébként a túraútvonalak kb. 30cm-es karókkal vannak jelezve, ami a néha legalább akkora hóban nem túl nagy segítség, de hó nélkül kétségtelenül hasznos. 
Egyszer a szomszéd farmról másztam fel a mögöttünk lévő gerincre és felmentem az egyik kisebbik csúcsra is, egyszer pedig megpróbáltam felmenni a Djupivogúr-i látképhez erősen hozzátartozó piramis alakú hegy csúcsára (Búlandstindur - 1089m).
A piramist már régebben kiszúrtam magamnak, de elég meredeknek tűnt nem gondoltam, hogy simán fel lehet rá sétálni, de aztán a házigazda mondta, hogy de, nyáron ők is felmentek már. Többször elhatároztam, hogy nekiindulok, de általában az időjárás közbeszólt.
Aztán egyszer végre el tudtam indulni, a nagypapa vitt el a hegy lábához és nagyon le akart beszélni, mondta, hogy az ilyenkor elég para, hagyjam a francba. Lehet, hogy részben ennek köszönhetően, de már amikor kb. csak 20 méterre voltam a gerinctől, tök egyedül az egész hegyen és az utolsó 200 métert négykézláb, a hóba lépcsőket rúgva és ütve tettem meg akkor hirtelen rossz érzésem támadt és jobbnak láttam feladni és lejönni. Így nem jutottam fel a csúcsra, de büszke voltam magamra, hogy vissza tudtam fordulni és el tudtam engedni, hogy nem értem fel. Azt hiszem jól döntöttem, hágóvas nélkül hülyeség lett volna a szeles, keskeny gerincre egyedül kimerészkedni...

Néhányszor megpróbáltam a random szerdát kirándulással egybekötni, így jutottam el a 100km-re lévő Stafafell-be is, ami egy kis templom/kápolna és temető egyben és pár túra kiinduló helye az egyik legnagyobb gleccserfolyó deltájának közelében.
Itt kinéztem egy 4-5 órás túrát + oda-vissza stoppal, az egy jó nap. Ismét térkép nélkül egy pár soros leírás alapján próbáltam megtalálni a kinézett kanyont (Hvannagil), ami az 'itiner' alapján elég nagy és színes. 1 óra után meg is találtam egy szurdokot, ami nem volt ugyan sem hatalmas sem színes, de egyébként megfelelt a leírtaknak.

Picit akkor lett gyanús a dolog mikor már elég sokat mentem az egyébként szép szurdokban, nagyon pedig akkor amikor fel kellett másznom egy kisebb vízesésen is. Eléggé élveztem és nem igazán zavart, ha esetleg eltévedek. Aztán kiderült nem tévedtem el, de nem kellett volna lejönnöm ebbe a szurdokba a jelzés mellette -a szárazföldön- vezetett végig. Végül megtaláltam a színes és nagy kanyont is és tényleg színes volt és nagy, jól nézett ki.
Aztán visszabattyogtam a főútra és itt volt az -eddigi- egyik leghosszabb stoppolási élményem és a helyzeten csak rontott, hogy elég szeles volt az idő, így kicsit fáztam is. Itt találtam ki azt a játékot, hogy minden elszalasztott autó után csinálok 5 fekvőtámaszt, hátha akkor nem fagyok meg. 60 fekvőtámasszal és 80 perccel később egy amerikai pár által bérelt kétszemélyes autóban ültem, amelyiknek a hátsó része ággyá volt alakítva és a csaj ott utazott 100 km-t, csak hogy engem el tudjanak vinni....jófejek voltak, na.
Őket viszont már kvázi helyiként kalauzoltam, mutogattam az úton, hogy mi micsoda és még a városba is bementünk, ahol megmutattam a híres djupivoguri tojásokat (minden itt élő madár tojásának méretarányos szobra a város nevezetessége).

Ezt a posztot a farmon töltött utolsó napomon kezdtem, el, s most Reykjavikból fejezem be, mert kicsit felpörögtek a farm elhagyása óta a dolgok, s nem tudom mikor lesz időm megint írni.
De igyekszem.