Izland után volt egy lagzikkal, legénybúcsúkkal és táborokkal teletűzdelt 40 napom otthon, ahonnan most kicsit nehezebb volt elindulni - több szempontból.
A felkészülésem sem sikerült tökéletesre, nem voltam túl koncentrált, többek között otthon hagytam a fejlámpám és a nyári, kevésbé meleg hálózsákom sikerült elhoznom, amit még lehet, hogy megbánok később. 
De legalább még be tudtam ugrani a Tilos maratonra indulás előtt és onnan irány a reptér, a gép ugyanis éjfélkor indult.

Miért pont Grúzia?

A válasz kicsit hasonló, mint Izlandnál, ez egy régebbi álom, viszont itt emlékszem a kiváltó okra.
Steinbeck Orosz napló című útinaplószerű könyvét olvastam valamikor, amiben ő és Robert Capa a második világháború után a Szovjetunióban korzózik egyet s az unió ékköveként tekintenek Grúziára. Némiképp árnyalja a képet, hogy néha elég egyértelműen a Szovjetunió vívmányait kiemelő kirakatút volt ez, plusz Sztálin éppenséggel Grúziában látta meg a napvilágot, tehát nem akkora csoda, hogy ezen az úton miért dicséri minden szovjet a grúzokat.
Viszont mindenképpen ki akartam próbálni a híres-neves grúz vendéglátást, megkóstolni a kajákat, a bort és természetesen felmenni a Kaukázusba.

Megérkezés - szállás

Itteni idő szerint hajnal 5-kor szállt le a gép, a workawayes szállásadóm Vitali megírta a címét oroszul és angolul is, ezt én cetlire véstem s azt lobogtatva fogtam egy marshrutkát (iránytaxi), ami egészen házig hozott a 20 km-re lévő reptérről cirka 600Ft-ért.
A nagy szervezkedésben viszont Vitalijjal csak online tudtam kapcsolatot tartani, így 6 körül a zárt utcakapu előtt álldogáltam, ekkor eleredt az eső, bemenekültem egy eresz alá, aztán ott nézelődtem vagy másfél órát, mire ismét rápróbáltam a kapura: már nyitva volt.
Bent viszont két lépcső is vezetett felfelé, plusz az alsó szinten is van 3 ajtó, fogalmam sem volt hova kell mennem. Volt viszont egy nagy placc is, s mivel fáradt voltam, kiterítettem a polifoamom és aludtam pár órát. 10 után keltem, egy grúz figura jött le a felső szintről. Nem igazán lepődött meg, én mondtam, hogy Vitali, ő mutatta az ajtót, kopogtam, Vitali ajtót nyit.
Vitali orosz egyébként és 3 éve él Grúziában, imádja ezt a helyet, egyszer már körbestoppolta az országot, jelenleg igazából nem tudom mit csinál, de azt itthonról csinálja és köze van a turizmushoz. Emellett pörgeti a couchsurfing-et, önkéntesként viszont én vagyok itt az első. A kommunikáció egyébként nem felhőtlen, mert ő kiválóan beszéli az oroszt és a grúzt én meg nagyon nem, így a kéz, a láb és a google translate a legnagyobb barátaink.
A munkám annyi, hogy a kertet tegyem rendbe, ezt úgy csináltam eddig, hogy kihúztam a gazokat s a futónövényeket + elpakoltam egy pár követ, virágcserepet és autóalkatrészt. Nem nehéz meló plusz nem is viszem túlzásba, két-három naponta nyomok fél-1 napot, de Vitali így is nagyon elégedett. Apró veszélyek vannak azért, ilyen a kövek alól feltűnő skorpió, ami kicsi ugyan, de azért mégis.
Egyébként a terasz alatt alszom a beton placcon, egy sátorban. Ez nagyon király, mert kint van, mégis hűvös és száraz helyen.

Kutaisi

Kutaisi a világ egyik legrégebbi városa, 3500 éve alapították. Ennek ellenére szerintem nem különösen szép, leszámítva egy-két tényleg lenyűgöző cuccot (Bagrati).
A várost vadvízi sebességgel szeli keresztül egy kicsit piszkos folyó, a Rhina. Az épületek elég eklektikusak, sok a romos házikó, a panelek pedig eszméletlenül lerongyoltak és életkedvvadászok.
A kaják, viszont tényleg finomak és olcsók, a nemzeti ételnek tekinthető hacsapuri, méret függvényében 200 és 600Ft között mozog, s egy darab általában ebédnek is megteszi.
Az emberek vagy nagyon kedvesek vagy nagyon nem. Tapasztalataim szerint a férfiak barátságosabbak, mint a nők és, ha meghallják hogy honnan jöttem (grúzul először megtanultam köszönni, köszönetet mondani és jelenteni, hogy magyar vagyok) onnantól örökös vér- és dacszövetségben állunk.
Ismernek minket és testvérnépként tekintenek ránk. Általában ezután jön az, hogy megkínálnak valamilyen alkohollal.
Március 1 óta nem ittam alkoholt. Otthon két lagzi és két legénybúcsú ment le józanul. Itt egy hét alatt egy nap volt amikor nem ittam.
Egyszerűen elkerülhetetlen..megsérteni nem akarod őket, azt meg nem értik amit mondasz. Ezért iszol.
Hol sört, hol bort, hol chacha-t (helyi pálinka).
Volt, hogy stoppoltam és a sofőrrel és a haverjával ittunk meg két és fél liter sört 10 perc alatt a kocsiban, volt, hogy a marsrutka sofőrje vett elő egy műanyag flakonnyakat (pohár) és másfél liter bort, hogy igyak, s volt, hogy a sátramból keltett Vitali, hogy csatlakozzak hozzájuk chachazni.

Az első héten Kutaisi és környéke kötelező látnivalóit jártam körbe, az elején még marsrutkával, aztán szépen lassan átálltam a stoppolásra. A marsrutkát csak rövid távokon és általában városból kifelé használom, amúgy stoppolok. Nagyon jól működik itt is, 5-10 perc az átlag várakozási idő és néha tényleg meghatódom mennyire kedvesek..
Többször előfordult, hogy megálltak a boltnál s vettek nekem üdítőt vagy fagyit vagy megkajáltattak illetve egyszer meginvitáltak az otthonukba is.
Angolul nem igazán beszélnek, de oroszul szinte mindenki, amivel sokra én nem megyek, de van 20-30 orosz/grúz szó amit már vágok, s azzal a beszélgetés első 20 perce megvan.
Jellemzően elmondom, hogy magyar vagyok, megkínálnak cigivel, azt nem kérek aztán elsorolom, hogy hol voltam, s hogy hova akarok menni, s mindegyiknél kiemelem, hogy mennyire jó ez az ország. Aztán a felvezetés után elsütöm a sör-pálinka-bor kombót grúzul, s akkor általában elolvadnak s onnantól hatalmas a barátság.

Kutaisi környéke

A látnivalók között volt az Okatse kanyon egy feszület alakú kilátó ponttal az egyébként elég mély kanyon felett, Katchki pillar, ami egy 50m magasan sziklán lévő kolostor, ahova csak létrán lehet felmászni (turistáknak nem, de sztem nem is mertem volna).
Aztán voltam egy cseppkőbarlangban (Prometheus cave) és bementem egy termálfürdőbe, ahol 1200Ft-ért iszappakolásra számítottam ehelyett egy elég bizarr fürdőkádban fekhettem 20 percig ásványvízben pácolódva egy egyszerhasználatos kisgatyában..
Emellett voltam egy 1000 éves kolostorban (Gelati), ami 10km-re van Kutaisitől, s nekem a látnivalók közül ez jött be legjobban, ide aztán visszamentem még egyszer :)

Egyébként maga az ország tényleg kicsit más, mint Európa, de szerintem azért inkább Európa, mint Ázsia.
A közép-európai szemnek van egy pár kicsit szokatlan dolog, mint a viszonylag sok szemét (csuklóból dobják ki az autó ablakból a bármilyen szemetet), a rengeteg kóbor kutya az utcákon, és a mindenféle random állatcsoportok az utakon (jellemzően tehenek, disznók vagy lovak csoportostul, de láttam már kacsákat is eltorlaszolni egy benzinkutat).
A közlekedés az első napokban életveszélyesnek tűnik, aztán valahogy meglátja benne a rendszert az ember..
Jellemzően 3500-as fordulat alatt nem tartják egészségesnek a vezetést, a dudát meg kötelező érvénnyel használják bármire. Természetesen, ha jönnek szembe akkor is előznek, csak nyomják közben a dudát, mert az mindent megold ugye..És úgy néz ki tényleg.

Közben itt szépen lassan eltelt a hét s elkezdtem gondolkodni a hogyantovábbon, mikor is Vitali egy chacha-zás alkalmával bedobta, hogy van valami haverja közel a legnagyobb tengerparti városhoz (Batumi), aki ott vezet egy pisztrángtelepet és éttermet, ha gondolom mehetek oda, s segíthetek neki. 
Láttam pár képet a helyről, s rögtön igent mondtam.

A következőket már az ottani élményekről írom.