Szóval kiderült, hogy használhatom a kocsit.
Ekkor elővettem az izlandi útikönyvemet (kösz Hajni ;)) illetve régi jó szokásomhoz híven az internet és a kalandtúra szervező irodák útiterveinek átnézése után kitaláltam, hogy a hétvégén a Myvatn tóhoz megyek el és mindenképpen ki akarom próbálni az ott lévő fürdőt.
Arról eddig nem írtam, hogy afféle alapszabályként lefektettem magamnak, hogy napi 10 eurós költséghatárt szeretnék tartani az utazásaim során.
Ez abszolút tarthatónak tűnik még egy olyan drága országban is, mint Izland (a költségekről majd egy későbbi posztban írok részletesebben), ha az ember workaway-ezik.
Szóval elkezdtem számolgatni. Kb. 900 km-rel számolva + hozzáadva a fürdő költségét kijött, hogy ezután a trip után bizony nadrágszíjmeghúzás lesz legalább 2-3 hétig. Nem igazán bántam, valamiért nagyon menni akartam.
Így hát a szombat reggeli fejés után elindultam.
Nagyon szép idő volt és hát, izé, nem haladtam túl gyorsan, mivel most én vezettem, kb. 10 percenként megálltam fotózni vagy csak kicsit szétnézni, magamba szívni a tájat.
Egilstadir-ig már ismerős volt a terep, aztán pedig észak-nyugat felé fordul az 1-es főút, becélozva az északi partvidéket. Itt valamennyi szintemelkedés után egy -szerintem- fennsíkra értem fel, ahol kapkodtam a fejem, olyan volt az egész, mint egy sivatag csak hóból. A távolban havas hegycsúcsok, a fehérséget csak néha néha törte meg egy egy folyó vagy szurdok. Volt olyan rész ahol tényleg nem tudtam eldönteni meddig tart a szárazföld és hol kezdődik az ég.
Egy idő után már kezdett kicsit monotonná válni ez az óriási fehérség és egy-másfél óra vezetés után többször meg kellett állnom, hogy kicsit felfrissüljek.
Aztán kicsit lejjebb ereszkedett az út és egy idő után elég kemény kénes szagot éreztem, gondoltam, hogy közel járok az egyik előre kinézett látványossághoz a Krafla vulkánhoz, ami egyik Izland ma is működő vulkánjai közül. Az odafelé vezető úton a kénes szagon kívül egy óriási füstfelhő is jelezte, hogy közeledem. A füst a Krafla előtt lévő hőerőmű kéményéből jött.
A hőerőműtől egészen a főútig csordogált egy patak, kis idő kellett mire rájöttem, hogy ez a kis sárgás színű cucc bűzlik a kéntől.
A Krafla egyik kráterében egy valószerűtlenül kék színű tó található - nyáron. Vagyis télen is ott van, de a hó miatt nem valószerűtlenül kék, hanem sokkal inkább fehér. Mint minden más a környéken, tehát ezt én mindenképp a nyári időszakban ajánlanám megtekintésre, télen azért nem akkora flash.
Viszont a Krafla-ra felfelé tartva megtörtént az eddigi itt tartózkodásom legviccesebb jelenete. Ahogy mentem felfelé a havas úton a négy kerék meghajtású autómmal -néha azon gondolkodva, hogy megállok és gyalog folytatom, nehogy elakadjak- pár kínai lelkesen integet az úttól kábé 80 méterre a hóban.
Először arra gondoltam, hogy ez csak a szokásos keleti rituálé része, miszerint mindenkinek lengetnek, ha kell, ha nem. Aztán kiderült, hogy nem egészen, mert ők valamiért jó ötletnek tartották, hogy a bérelt személyautójukkal lehajtsanak az egyébként is havas útról a szűz hóba és nyilván elakadtak. Kérdezték van-e kötelem, és hát volt...
Lehajtottam melléjük és hát ettől kezdve zseniális jelenetek következtek.
Kicsit távol álltak a gyakorlatiasságtól és akkor finoman fogalmaztam. Először meg kellett keresnünk a vonószemet az autójukon. Már bontották le az elejét, mikor odamentem és mutattam, hogy szerintem csak ezt a műanyag baszt kell lepattintani és alatta lesz a megoldás, de nem nagyon foglalkoztak velem... Hoztam a bicskám (kösz Gábor :)) s elkezdtem feszegetni azt a cuccot, végül nagy nehezen lepattant. Akkor jött az első "Whoa, huuu" kórusban, ami meggyőződésem, hogy a kínaiak sajátja. A lelkesedés viszont nem tartott sokáig mikor kiderült, hogy csak egy lyuk van a műanyag mögött, sehol sincs a vonószem..
Ekkor próbáltam elmagyarázni nekik, hogy szerintem valahol lennie kellene egy betekerhető kampónak vagy valami hasonlónak, ami épp ide illik. Ekkor az egyik lány szemében láttam megcsillanni valamit. Ő tudja mi az, látta valahol! S a csomagtartóban meg is találtuk, betekertem, volt ujjongás, nagyon.
Kötél fel, húznám őket, de meg sem moccannak. A vége az lett, hogy kicsit magamat is beástam a hóba.
Ekkor én már feladtam volna s akartam mondani nekik, hogy toljanak ki engem aztán hívjanak segítséget. Kicsit elaludt bennem az empátia, na. Még meg akartam nézni egy-két dolgot és a fürdőbe is időben oda akartam érni.
Ezen a ponton jelent meg egy német faszi, aki be kell, hogy valljam sokkal segítőkészebb volt, mint én. Megpróbáltuk még egyszer, ekkor már ő ült a kínai autóban és észrevette, hogy a bal első kerék nem is éri a földet, az bizony lyukra futott... hát akkor emeljük ki az autót, tegyünk a lyukba köveket aztán meglátjuk. Végül a faszi kétszer is elment az erőműbe is és hozott fapallókat a kövek kiegészítéseként, közben duplán emeltük meg az autót is, ástunk lyukakat amiket betömködtünk, ezalatt a kínaiak próbáltak ugyan segíteni, de inkább csak nézelődtek. Illetve az egyik lány, aki amikor megtudta, hogy én is turista vagyok nagyon sajnálta az időmet, amit rájuk kell szánnom, cserébe megmutatta, hogy ők milyen szép dolgokat láttak aznap a környéken. Hát ez nem a pszichológia magasiskolája azért.
Na és végezetül - kb egy-másfél óra nyűglődés után - jött az amiért ez az egész megérte. A német faszi hochdeutsch-csul mondogatta mélyen artikulálva és közben minden végtaggal gesztikulálva szép lassan hogy SCHIE - BEN és minden egyes SCHIEBEN után jött a csoportos egyetértés ázsiai hangja: "Áhááá". Minden egyes alkalommal.
Nem bírtam beülni a kocsiba annyira röhögtem, iszonyú vicces volt, a megtestesült burleszk.
Végül beültem, volt schieben rendesen, mission completed.
Aztán megnéztem még a Námaskard-ot, ami Izland egyik legnagyobb geotermikus területe, buzgárokkal, gőz- és gázkitörésekkel és végre gejzírekkel is. Valahogy mindig így képzeltem el az egész szigetet, mint ezt a területet, nagy élmény volt és meglepődtem mennyire hangos egy gejzír :)
Ezt követően a fürdőbe mentem, nem maradt több időm.
Hát az nagyon megérte azt a 10 rongyot, amibe került... Végül 5 után mentem be és zárásig (10-ig) maradtam, és azért az, hogy 9 körül majdnem tök egyedül úsztam kinn a 0 fokban és mellettem táncolt az északi fény...hát az jó volt :)
Az alvást a kocsiban terveztem és már a fürdő előtt kinéztem magamnak egy parkolót ahol persze volt egy 'not overnight here' tábla, de nem igazán foglalkoztam vele, nem gondoltam, hogy télen azzal szórakoznának, hogy autóban ülő turistákat keresnek lakott területen kívül. Nem is volt gond, de azért kétszer felriadtam éjszaka, de csak északi fényt leső turisták álltak meg mellettem.
Reggelre elég nagy meglepetésemre leesett vagy 10 centi hó és az utakat nem kezdték el takarítani olyan 9 óráig. Addigra eldöntöttem, hogy körbeautózom a tavat, megnézem az ottani látványosságokat, majd észak felé Husavik városába megyek és érintve Tjönres-nél a madársziklákat kicsit kerülve indulok haza.
A tó mellett lávamezőkön haladtam keresztül, ez rengeteg helyen meg volt repedezve, elég jól nézett ki. Egyébként kicsit űrbéli volt az egész táj, így félig-meddig havasan.
Aztán megnéztem még pár krátert és a Grjótagjá-t, ami egy sziklahasadék és régen fürdőhely volt, de mára a hőforrások vize 50 fok feletti, így nem használják fürdésre.
Később kicsit eltévedtem a Dimmurborgir nevezetű lávamezőn. Illetve nem tévedtem el, csak időhiány miatt a legrövidebb túrát szerettem volna megcsinálni itt, ehelyett sikerült a leghosszabbat és a legnehezebbet (egyébként nem volt nehéz az sem, csak néha kicsit csúszós).
Ezt követően jött Húsavik, majd a madársziklák, amik mellett megállás nélkül hajtottam el, valamiért azt hittem, hogy azok nagyon ki lesznek táblázva vagy ilyesmi, de nem nagyon, így csak az utolsó út melletti pihenőnél álltam meg.
Ezután hazafelé indultam, már elég fáradt voltam és várt rám vagy 400km, ami itt legalább 5 óra vezetést jelent. Ezt követően megértettem, hogy miért van itt szükség a négy kerék meghajtásra. Egyszer csak elfogyott az aszfalt, s ezzel egy időben megérkezett az eső és a hó felváltva. Alkalmanként nem sok mindent láttam az útból sem, nem hogy a tájból, de azért még megnéztem a patkó alakú Ásbyrgi-kanyont, ami még így is elég nagy flash volt.
Végül most már tényleg hazafelé indultam, amikor az egyik legnagyobb esőben leállt az ablaktörlő. Na azért ott kicsit megijedtem, ezeken az utakon nem nagyon lehet félreállni, kb egy töltés végig az egész és hát az esőtől konkrétan semmit nem láttam...lelassítottam vagy 30-ra és elkezdtem gondolkodni, hogy most mi az istent csináljak. S akkor rájöttem, hogy a leggyorsabb fokozaton műxik az ablaktörlő, csak ahhoz még 2-vel lejjebb kell tolni a kapcsolót.
Megálltam még tankolni, ahol az automata bankkártyás fizetős benzinkúton (itt csak ilyenek vannak) kicsit több fogyasztással számoltam, így 2000Ft-nyi üzemanyagot hátrahagytam az utánam jövőnek...
Végül 9-re egyben hazaértem és iszonyú fáradtan estem ágyba.
